Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

Talpa alatt fütyül a szél

Schäffer Erzsébet
2011. 03. 24. 21:30:47
Talpa alatt fütyül a szél

  Rózsa Péter cifraszűrben belovagolt Debrecenbe 

Azt hittem, a kisborjúkat mutatja meg, az új górét, a bivalyfejést, meg a Nóniuszokat, mert abba is belefogott. De kiderült szövőtáborba hívott, meg vendégéhez, a csíki kenőasszonyhoz. A Péter-nap, ahol éppen huszonöten ültük körül a családi asztalt, már csak ráadás volt. Februárban Péter? – kérdeztem. Jaj, ti pestiek, a paraszt nyáron dolgozik, nem ér rá névnapot ülni… 

Koromfekete bivalyokra tűz a február végi nap, a lélegzetük nyomán finom párafelhő gomolyog a hatalmas fejek körül – itt a Hortobágy kapujában ilyenkor még csípős az idő. Az istállók mögött kerek szénabálák hatalmas kazalba rakva, egy pótkocsi várakozik, púpozva az is szénával.

          – Azt is a széna közé csavarnám, aki ezt a méretet kitalálta! De jó szorosan!

          Gumicsizmás fiatal fiú szentségel, ketten alig bírják odébb mozdítani a szénahengereket. Vasárnap van, Újvárosról istentiszteletről jönnek vissza a háziak, kucsmában, fekete szűrben, fényes csizmában jön hátra a hosszú udvaron a gazda, látja a veszteglő pótkocsit, löki le a szűrt a válláról.

         – Fogd csak meg, ne várjon a kocsi! 

         Föltornássza magát a traktor fülkéjébe, beindítja, odakormányozza a pótkocsi végéhez, az emelővillára szedi a bálákat, tolat, lerakja a ponyvák alá. Fordul, szedi a következőt, nem telik fél órába, az üres teherautó pótkocsistól kihúz Virágoskútról. 

         Emlékszem, évekkel ezelőtt meleg nyárban voltam itt, a Balmazújvároshoz tartozó Virágoskúton először, akkor mezítláb volt Rózsa Péter, fején a Kőrispatakon kapott szalmakalapjával. Katicabogarakat mutatott és fürkészdarazsakat. Akkoriban még magázódtunk. Emlékszem a mozdulatára, ahogy nagy óvatosan az inge zsebéből a kis fiolát előhúzza. Halk a hangja, szinte gyöngéd.

- Nézze csak, nézze! Itt a kis fürkész! Látja, itt ez a gyom, a paréj, tele van levéltetűvel. De már egy se él. A fürkészdarázs - én sokat megfigyeltem -, odamászik rá, s hátul, a tojócsőn át beletojja a petéit a levéltetűbe. így öli meg. Sokat áldoztam erre, az elején több millió forintot öltünk bele, vettünk fürkészeket, katicákat. Ma már milliárdszámra vannak. Nemrég az akadémiáról itt volt egy tudóscsoport, ők is a parazitáló rovarokkal foglalkoznak. Sokat beszélgettünk. Ennek van értelme, a biológiai védekezésnek. Mert a vegyszerek olyan károkat okoznak, amit előre lehetett látni. Be is következett. Szennyezett a föld, szennyezettek a vizek, az ember már nem bírja a szervezetét teljesen legyöngítő kemikáliákat. Nézze meg, mennyi az allergiás ember, a daganatos betegségek száma követhetetlen. És még mindig nem tanulunk.

- Soha nem használt vegyszert? Nem műtrágyázott?

- Amikor a szokványos módon gazdálkodtam, akkor is nagyon keveset használtam, és vegyesen a biológiai növényvédő szerekkel. De már rég tudom, hogy a jövő az ökogazdálkodás, a biotermesztés. Annyit szabad termelni, amennyit az adott föld elbír, nem többet. Akkor még lehet normálisan védekezni. Ezért alkalmasak a kisgazdaságok, és ezért nem jók a nagyüzemek. Erre nálunk okosabb országok már rég rájöttek. Ahogy a dédszüleink gazdálkodtak. Ugyanis a vegyszeres védelemnek nincs vége. Beteg lett a búza? Vesz rá az ember vegyszert, lefújja. Jön a krumplibogár? Lepermetezi. Aztán tíz nap múlva elmúlik a hatása, jön egy eső, és újrakezdheti. Van, aki vakon csinálja, permetez minden héten. Hát az én lelkiismeretem ezt már nem engedné...

Azóta a nyár óta gyűjtögetem a történeteit, hallgatom, ha mesél, figyelem, ha előadást tart, csodálom, ahogy citeraszó mellett mulatni tud. Énekel még éjfél után is, az az érzésem, nincs nóta, amit nem ismerne. Traktoron ugyanúgy otthon van, ahogy a lova nyergében. Kezére áll az ekeszarva, kasza, kapa, böllérbárd, de a fakanál is. Rendszeresen főz, üstben persze, hol a biopiacon, hol más, a biogazdálkodást ismertető rendezvényen, kötényben, fején a darutollas kalapjával. Egyszer kérdeztem tőle, Péter, miért olyan becses a darutoll. Nem azonnal válaszolt, de már megtapasztaltam, nem szabad sürgetni. Elfelejteni meg nem szokott semmit. A múlt őszön aztán felhívott. 

      - Megjöttek a darumadarak, gyere, meglátod, miért olyan becses az a darutoll.

       Reggel korán keltünk, traktorral vitt ki a határba. 

Egy levágott s egy lábon álló kukoricás mellett állunk meg. 

    – Ha szerencséd van, ott találjuk a darukat túl a nádason. Már megjött az eleje, tán tízezer madár is lehet…

    Szerencsém volt. Nyíllövésnyi távolságban csemegézték a kukoricást a szép, büszke madarak. Csak álltam és néztem az eleven filmet. Ott volt előttem az élet. A harc, a kedv, az utak, az utódokért tett minden mozdulás. Szárnyak verdeste csönd volt a határban. Csönd és elevenség. Nem sokáig tartott a varázs. Valami zajt hallottak, és a levegőt szárnyuk alá véve, a magasba lendült a határ. Péter halkan beszél. 

       - Látod, hát ezért ritka a darutoll. Óvatos, szabad madár a daru, jelkép volt mindig, a rónák végtelenjének örömét, a magasság boldogságát adta a földön botladozó embernek. Mert nekünk, földdel dolgozó síki embereknek ez a boldogság, a végtelen puszta a föléje boruló égig érő katedrálissal… 

      Nézem a könyveit, Latinovits Ködszurkálója mellett Arany János, Petőfi, Sinka István, Ady-kötetek és szakkönyvek garmada. 

Citál belőlük, van egy bölcsességgyűjteménye, fiatal kora óta, ami megtetszik, fölírja. Most is előveszi. 

       - Hallgasd csak! „Vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk” Gondolnád, hogy Mikes Kelemen filozófus is volt. Erre biztosan ráismersz, nagy igazság: „A berekben nincs protekció…” Ez a kedvenc könyvemből való. Fekete István Tüskevárából. Azt a filmet százszor is megnéztem. Az álmaim netovábbja volt valami hasonló világban élni. Vagy a felirat a Delpho-i jósda falán: „Mindent lehet, mértékkel”. Egyik kedvencem egy hindu tanítás: „Amiképpen cselekszik valaki, ahogyan él, olyanná lesz.” De van praktikus bölcselet is: „Ha odafigyelsz a kiadásokra, a haszon már magától jön” Andrew Carnegi nevű ember mondta, gondolom, tapasztalatból.

        A nagy asztalnál ülünk, ami tárgyaló is, ebédlőasztal is. 

Élvezem Péter szanaszét indázó mondatait, pillanatok tört részeit igyekszem egésszé összerakni, hogy magamnak is meg tudjam fogalmazni, ki is ez a paraszt-értelmiségi, ez a balmazújvárosi Rózsa Péter, akiről valaki azt mondta, nemcsak mintagazda, de a biomozgalom fenegyereke. A telefonja percenként megszólal. Nem teszi a füléhez, mindig ki van hangosítva, az asztalon tartja. Fojtott, keserű hegedűszó a szignálja. Kérdem, mi ez a dallam. Rám néz.

        - Betyárnóta. Van egy film, Talpuk alatt fütyül a szél. Pusztai emberekről szól. Az őseinkről. Abból az időből, amikor a betyár és a pandúr becsülete egy volt. Ha nem láttad, este megnézzük… Meg mutatok még valamit. Egy igaz mesét egy francia pásztorról, aki fákat ültetett…

       Amikor megjöttünk, s már túl vagyunk az üdvözlésen, Rózsika melegen rám néz. Szokott így nézni, hogy van a szemében valami más is, vár vele, mondja, ne mondja. Falusi asszonyok tudják ezt a rejtett és figyelmes szótlanságot. Az ölelések után ennyit mond. 

  • De jó hogy pont ma jöttetek!

Nem kérdezek semmit, csak amikor már a harmadik asztalt tolják egymás mögé, és a hófehér abroszok úgy röpködnek a kezekben, mint a száradó vidám lepedők nyáron, akkor kérdezem meg:

  • Mire készülődtök? 

Most meg Rózsika nem válaszol. Mosolyog a köténye fölött. A nehéz tölgyfa szekrényből újvárosi fazekas zöld cseréptálaival terít, éppen huszonöt főre. Azt a tölgyfa szekrényt is érdemes megnézni. Minden oldala remekbeszabott. A nehéz székek támláján egy-egy életkép, némelyiket a mester régi fényképek után faragta meg. Péter édesapját szinte föl lehet ismerni, kaszálás, szénagyűjtés közben. 

Amikor már az evőeszközök is a helyükön vannak, és meggyújtja a karos gyertyatartó gyertyáit, akkor mondja Rózsika.

  • Péter-napi ünnepi ebéd lesz.

  • Péter-nap ilyenkor? Azt hittem, aratáskor... „Péter és Pál tudjuk nyárban…” 

  • Csakhogy nyáron a parasztember dolgozik.                 

Erre mifelénk, mindig január utolsó vasárnapján ünneplik a Pétereket. Mi egy kicsit elcsúsztunk. Itt most nálunk éppen három ünnepelt van. Rózsa Péter, az édesapja, meg a fia… Mind Péterek…

      Hogy a névnapi ebéd fölséges volt, s hogy a boltból csak a sót hozzák bele, mint a többi étkezéshez is, gondolhatják. De a krumplisgömböcről külön kell szólni… A krumplisgömböcnek már a neve is csalás, mert ugyan a fele krumpli, de a másik fele tömve van ízletes, fűszeres apróhússal, pusztán szaladt mangalicadisznó szaftos húsával, annak is a legjavával. S a gömböc, miután megtömték, bevarrták, megkenték jóféle zsírral, tepsibe kerül, a tepsi meg a kemencébe. Az udvarról most kiabál be valaki.

      - Péter gyere, meg kell fordítani a gömböcöket! 

      Így hát Pétert egész csapat kíséri a kemencéhez, amiben öt gömböc pirul, s éppen ideje megfordítani. A kacsasült és az ígéretes csülkök már kint illatoznak a tálakon, a húsleves kész, csigatészta lesz bele, a gömböcök épp időben pirulnak ropogósra.

       Ott volt az egész család. A kilencvenhét éves Dédi, Péter anyai nagymamája, a szülők, a testvérek, Sanyi és Imre a családjukkal, nagynénik és ángyikák, és persze a gyerekek, az öt unoka, Rózsa mind. Kor szerint sorolva: Peti, Éva, Rozika, Andris, Bori. Imre citerázott, nem fogytak el a nóták és az énekek, és amikor Péter kiszólt az egyik strófánál: Piros alma legurult a sárba, hallod mi van ebben? Egy ballada a megesett lányról, egy sors, egy dráma énekben elbeszélve, hallod…! Akkor megint arra gondolok, milyen különös tudások és érzékenységek találtak emberre Rózsa Péterben. Fölemeli a kancsót, tölt mindenkinek. Egy véget nem érő bordal veszi kezdetét vagy tizenkét visszatérő és ismétlő strófával, köztük a hatodik: 

Mestereknek Mestere, mondd meg mi a hat!
Hat pohár bor, Kánaánból,
Igyunk egyet, barátságból…!

És persze szót fogad mindenki, iszunk egyet, barátságból… A fiatalok már elővették a kártyát, de erre az időre ők is leteszik, a kedv magasra csap, nézem az arcokat, a lendülő karokat, és valami tiszta, megszolgált, derűs rendet érzek. 

        Talán, mert az ünnep mögött ott vannak a hétköznapok. Láttam a kertészmérnök végzettségű, legfiatalabb Pétert az üvegházban, hagymát vetett. Egy kis táblán szépen sorjázva, ötvenesével négyzetcentiméternyi, földdel teli tokok vannak. A tokokba mélyedést nyom egy szerkezettel és a tenyeréből minden mélyedésbe egyetlen szem hagymamagot vet. Amikor megvan, zeolitot szór rá, a többi már a magok dolga. Ha a parányi hagyma gyökeret ver, átteszik nagyobb helyre. Így ültetik a céklát, a retket és a többi korai zöldséget. 

És láttam Peti választottját, Csillát, aki tanult ménesgazda, jó lovas, láttam trágyát rakni az istállóban, és csodáltam, ahogy Sárkányt, a mént lovagolta. Figyeltem Andrist, ahogy ügyesen szőtt és ahogy a vendégeket leste, s kiszolgálta. S a többieket mind, a nagycsalád részeit, akik ott vannak a munkában és otthon voltak ebben az óvó és megtartó kapocsban.

        Dédike ott ült az asztal felső végén, néha megállt a szeme az unokákon, és koccintáskor mindig felemelte a poharát. Készült róla egy fotó. Ahogy a kép alján ül egymagában, maga az időtlen szelídség, a megszolgált szolgálat. 

        Péter mesélte, nagyanyjáék tizenhárman voltak testvérek. Dédike apja a Vasködmön ragadványnevet kapta, olyan erős, bikatermészetű ember volt. Tanyán éltek. Jött a rendelet, a gyerekeknek iskolába kell járni, hogy megtanuljanak írni-olvasni. Vasködmön dédapának tíz fia és három lánya volt. Azt mondta, nem mennek a gyerekek sehova. Megtanítom őket én. Meg is tanította. Dédike úgy olvas ma is, a könyv első betűjétől az utolsóig, nem hagy ki egyetlen sort sem. Szemüveget nem ismer.  Semmi nyomtatott dolgot ki nem ad a kezéből, amíg ki nem olvassa. Se regényt, se kalendáriumot, se vetőmag árlistát, se verseskötetet.

    Amikor pár éve Virágoskúton voltam, mindig valami tennivaló közben láttam. Aznap éppen libát kopasztott. A párnának való pehelytollakat ő tépdeste a leggyorsabban, legügyesebben. Pedig már akkor is elmúlt kilencven.

      Volt még egy vendég, aki lassan már a családhoz tartozik. Egy istenáldotta kezű és tudású kenőasszony, természetgyógyász, Imecs Annuska néni, Csíkszenttamásról. Ő egyszer az arrafelé vendégeskedő, s a derekával szenvedő Rózsa Pétert meggyógyította. Azóta, évente egyszer-kétszer elmegy Péter Csíkba Annus néniért, hozza el a tudományát, és gyógyítsa Virágoskúton is, aki rászorul. Elfuvarozza, s egy-két hét múlva hazaviszi. Annuska néni az én hátamat és talpamat is „megvizsgálta”, s helyre tette, amit helyre tudott tenni. Kérdeztem, mit lát, amit másként csinálhatnánk, hogy valahogy épebbek legyünk.

     - Nagy a rohanás ma az emberekben… meg volt jósolva, hogy nagyon felgyorsul a világ, hogy az emberiség, amit ezelőtt megcsinált kézzel, azt géppel nem bírja utolérni. S ebben benne vagyunk tökéletesen. Szüntelen dolgozunk, de nincs áldás a munkánk után. Tudja régen, az én gyerekkoromba imával fogtak a munkához. Amikor kimentünk a mezőre vetni, édesapám levette a kalapot, keresztet vettünk, s elmondtunk egy imát, s kértük a Jóisten segítségit, az ő áldását. Édesapám a magoló zsákot a nyakába akasztotta, emlékszem, ahogy állt, keresztvetéssel, fohásszal, az égre nézve őszinte sziviből , lelkiből, úgy fogott vetni. Ez most kihalt. És ezzel a sok okoskodással, a sok vegyszerrel, hogy több és több legyen, a földeket úgy tönkretették, hogy nincs rajta áldás. Agyonfussuk magunkat, de nem érjük utol azt, amit régen nyugodtan, békésen végeztünk. 

Ez a lényege. Ha nem kell az Isten, ha magad tudod, csináljad. Nem kényszerít senki. Ahogy a szabad akaratot megadta, ami tetszik, azt csináld. És az emberek így tesznek. Szaladnak, hány helyen nincs összetartás, egymás iránti szeretet. Annyira tudom becsülni, itt a Péteréket. Hogy mindenhova elérnek, táncházba elérnek, szövést szerveznek, nemezelő tanfolyamot, megbeszélésekre, összejövetelekre elérnek, mulatni is hagynak időt, ennyi dolog után, ami itt van, hát ez csodálatos. Itt áldás van a munkán. Minthogy nem vegyszerekkel foglalkoznak, nem avval, hogy a mérget bevigyék az emberiség ételibe - tehetnék azt is – itt a Teremtő megáldja, amit csinálnak. Ezért érnek el mindenhova. 

Akkor a régi találkozáskor a kezdetekről kérdeztem Rózsa Pétert.

- Amikor kertészként leérettségiztem Pallagon, az osztálytársam, a gyárigazgató lánya kapott egy Zsigulit a ballagásra. Én meg kaptam az édesanyámtól egy metszőollót. De olyat, hogy tán a havi fizetése ment rá. Na, én azzal, a metszőollóval egy év múlva megkerestem a Zsiguli árát.

Egy szőlőben kezdtem, semmim sem volt, kértem apámat, adjon kölcsön egy kapát. Azt mondta, vegyek magamnak. Ott egy rossz sarabolókapa, vidd el Szikszói Sanyi bácsihoz, meghegeszti tíz forintért, azt viheted. Az volt az első kapám. Aztán amikor már belelendültem, volt vagy negyven. Minden növényhez. Sárgarépához kiskapa, aztán hegyes kapa, félhold alakú, széles sorhoz, keskeny sorhoz... Mind másképp eszi a földet, könnyebb dolgozni vele, meg is tanultunk kapálni rendesen.

Aztán dinnyés lettem. Egyszer hallom, Hajdúbagoson ingyen mérik a szőlőskertet, csak ki kell takarítani. Csupa siskanád, tippen, tarack volt. Egy Rábával kihúzattuk a tuskókat, megdolgoztam, kiültettem a palántákat. Nem esett eső két hónapig, a nyulak kiették földig. Aztán elkezdett esni. Kihajtott, megfogott az mind. Na, de én mind a tízezer fészekbe tettem egy lapát juhport, ott szedtem a hodályban. Olyan dinnyénk lett, híre járt.

Sok mindent próbáltam. Csináltunk egy szövetkezetet, tizenhét országba vittük az árunkat. Elnök voltam. Ma már odahagytam minden posztomat. Nem vágyom nyakkendőre. Az a biztos, amit itt csinálunk. Az első évben, amikor áttértünk a biotermesztésre, megtetvesedett a paprikánk. Odaveszett minden. Póbáltak lebeszélni, hagyjam az egészet. De újrakezdtük.

Próbálom összeszedni, mi mindent láttam az életükből. A termékeiket már nem tudom felsorolni, annyiféle van. Kint a Hortobágyon, Vókonyán, a tanyájukon tartják minden augusztusban Hortobágy Örökös Pásztorainak az ünnepét, főzőversennyel egybekötve. Néha százötven-kétszáz bogrács alatt lobog a tűz, s mindben valami más fő. Az a nap, olyan, hónapokig lehet töltekezni belőle. Az Örökös Pásztorok ötlete Pétertől származik, aztán bekapcsolódtak mások. Az idős, nagytudású csikósok, juhászok, gulyások, más pásztoremberek legjobbjai kapják ezt a címet, éppen tizenketten. Vókonyán, a négyágú kúthoz kimegy ilyenkor a nép, ki gyalog, ki lovon, ki szekéren. Az öreg pásztorok ott állnak karéjban, mind ünneplőben. A szemöldökre húzott kalapok alatt néha könnytől csillognak a szemek, a mellények gombjai villognak, a hímzett meg rátétes szűrök kincsek a vállukon. A kampók ezüstje, reze kézhez szokott, fényesek az öreg csizmák.  

       A tisztelgés után beszélgetnek, mesélnek, esznek, iszogatnak napestig. 

Egyszer egy számadóról folyt a szó. A számadó a pusztán nagy úr volt. Rangja, tisztelete megelőzte. Lennie kellett házának, lova, szekerinek, így vállalhatott felelősséget. Mert ha baj volt, ha kár, arra rámehetett a háza. A bojtárokat is ő fizette. Akárkit nem fogadtak meg számadónak. 

Akiről meséltek, az öreget úgy hívták, Cinege János, a Gróf. Az meg úgy lett, hogy egy alkalommal valami báró mulatott a hídi a csárdába. Az öreg meg ment befele a pusztáról a Daru nevű lován. Mikor belépett a csárdaajtón, a zenészek abbahagyták a nótát, amit a báró húzatott, s elkezdték az öregnek a nótáját. Azt mondja erre a báró: 

– Hát mi ez, bejön ide egy kalapos ember, s az én nótámat abbahagyják!? 

Azt mondja erre a prímás: 

– Nekünk naccsága, ez az úr… 

Na, kérdi a számadót a báró, hát mennyi vagyona, földje van kendnek. Akkor mondja az öreg, ha kijön a hídra, megmutatom. Kimennek a kilenclyukú hídra, ott aztán körbeint. Nézzen el jobbra az úr, nézzen el balra – ez mind az enyim. Akkor azt mondja a báró, na, akkor maga nagyobb úr nálam is, egyenesen gróf! Így maradt a számadón a név, Gróf… 

       Rózsikát, Péter feleségét nem látom leülni. Csak étkezéskor, az asztalnál. Ott se mindig. Kérdem, nem sok ez. Hogy mindig van vendég. S nem egy-kettő, tucatnyi. Mellette övé a konzervgyártás, a sajtüzem, a család ellátása. 

        - A vendég a ház dísze. Én nagyon szeretek sütni, főzni, s öröm vendégül látni. Ha fér három, fér öt is. Ha fér öt, fér tíz is. Most a szövőtáborban körbeüljük a nagyasztalt minden nap, reggel, délben, este. Milyen szép volt most, amikor Ági zsoltárral áldotta meg az ételt. Mi adjuk a helyet, sokaknak a szállást, s mindenkinek az ételt. Van a szövők közt orvos, tanár, diák, háziasszony, be se fért az összes jelentkező. Pápáról hívtuk Lőrincz Péter szövőmestert, ő hozza a szövőszékeket, megcsinálja a felvetést, egy iparművész barátunk tanít mindenféle technikára. Mennyire más saját készítésű ruhában járni, saját szőnyeget, abroszt teríteni. Fáradtság, de tovább él így a tudás. Ha mi eljutottunk valahová, szinte kötelesség, hogy törődjünk ezzel. Sok érdekes ember jön el hozzánk, s a gyerekeink messzire láthatnak általuk is.

 

        Írtam az elején, hogy Rózsa Péter cifraszűrben belovagolt Debrecenbe. Sajnáltam, hogy nem láttam, de elmesélte. Oka volt annak is. 

     - Ennek a gesztusnak története van. Kilencvenkettőben kiadta a téesz a tagosított földeket. Én akkor ezer mázsa trágyát szórtam szét villáról – iszonyú munka az – a böszörményi réti földeken, amikért pénzt kértek. Föl kellett vennem negyven százalékos hitelt, egymillió forintot. Meggyőződésem, hogy a hitel teszi tönkre a gazdaságot, nem marad soha semmid és lelkileg is megterhelő, hogy fejed fölött ott a bizonytalanság. Akkor muszáj volt.

Azt mondták, soha nem fogok megszabadulni a hiteltől. Én meg azt mondtam, ha mégis, akkor lóháton beviszem az utolsó részletet Debrecenbe. Évekig valóban nem tudtam leróni a tartozást. Aztán egy fordulattal, egy jó könyvelővel mégis vissza tudtuk fizetni. És akkor Imre, a tanyásgazdám behozott két lovat Vókonyáról, a Latort és a Betyárt. Felöltöztünk ünneplőbe, ahogy illik. Cifraszűrt vettünk, egy-egy cipót, egy-egy fokhagymás szalonnát tettünk mögénk a lovakra. Hajnalban indultunk. Oda-vissza nem kis út ez, úgy hetven kilométer. Végig lóháton. Bementünk a városba, egészen a bankig, a lovak megnézték magukat a kirakatokban, a bank előtt vizeltek, a közterületesek rosszul lettek, az őrök félreugrottak, kicsit mindenki meglepődött… S nemcsak a lovaktól. Ilyen még nem volt, hogy valaki minden tartozását visszafizesse. Zsebkendőbe kötöttük a pénzt, a szűr ujjába tettük, ahogy a régiek. Visszafelé a Látóképi csárdánál megitattunk, áldomást ittunk magunk is. Hidd el, nem cirkuszt akartam, csak példát. Hogy adjuk meg a módját a visszafizetésnek, és hogy a család sose felejtse el ezt a napot. Hogy ne legyen soha senkinek hiteltartozása. Így a gazdaság nem tud tönkremenni. Ha rossz a termés, legfeljebb kevesebbet költünk, visszafogjuk magunkat, de nem adósodunk el. Hát ezért lovagoltam Debrecenbe…

Ma bivalyjoghurtot reggeliztem, plúdéhurkát ettem utána, póréhagymával, barna kenyérrel. Rózsika csomagolta a kóstolót. Kavarognak az ízek a számban, és kavarognak a gondolatok. Péter tervei iskoláról, csárdáról, vendégházról, a foki gazdálkodásról. A fiatalok betanításáról. Tudom, meg fogja valósítani. Előttem vannak mind az övéi ott az asztal körül, és kint a földeken vagy az állatok között dolgozva. Rózsa Péter, a családja, és a már évek óta ismerőssé lett, odavalósi emberek. Akik a legnagyobb dologban maradtak állhatatosak. Nem hagyják oda a földet… 

Szerző: Schäffer Erzsébet

Tartalomhoz tartozó címkék: Rózsa Péter Schäffer Erzsébet cikkei

Keresés