Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

Mezítlábas Biogazda (Rózsa Péter)

Schäffer Erzsébet
2004. 08. 01. 00:00:00

Amikor beszélni hallom paradicsomról, lóról, az érett dinnye titkairól, a kapálás technikájáról, mangalica szalonnájáról, a hídi vásáron vett subáról, na meg a legkedvesebb verseiről, hát szívem szerint ott maradnék a tanyáján, Virágoskúton meg Vókonyán. Ahol nincs vegyszer, ahol nem megy pocsékba semmi, mert átgondolt gazdálkodás folyik. Ott maradnék. Mint a postamester is...

Rózsa Péter föltolja a szalmakalapját, nevet, s egyből kiábrándít. 

- Nem volt az postamester, csak valami főhivatalnok a postán. Aztán eljött a tavalyi bemutatóra a tanyára, látta az állatokat, a zöldségültetvényt, a kis üzemünket, ette a kóstolónkat, életében először hallott a biogazdálkodásról... Másnap megkeresett, és azt mondta, ő nem akar úgy élni, ahogy eddig élt... Papírok közt, irodában Eljött, pedig nem tudtam annyit adni, mint amit ott kapott.: Most ő a telepvezetőnk. 

Küszködünk, mert még tanulja a mezőgazdaságot. De kerek a lelke, s ez a lényeg... 

Az előbb arról mesélt, hogy mióta elromlott a traktoruk, 

lóval kapálnak a fóliában is. Nem is nagyon igyekeznek megjavíttatni. Biogazdálkodás ez is, mondja, és nevet, visszamegyünk a lóhoz.

- A kedvenc tanmesémet elmondom magának is. A traktor, mint minden gép, elromlik. Ha be se indítom, akkor is fogy az értéke, amortizálódik évi egymillióval. Közben meg csak fogyaszt, rontja a levegőt. Míg a ló megellik. Nemhogy csökken az értéke, hanem nő, csikaja lesz, szaporodik. Közben értékes trágyát ad. Ennivaló takarmány meg ekkora gazdaságban mindig van. Ilyen egyszerű.

- Hány lova van? 

- Most húsz idebent. Kint a pusztán is egy pár. A múlt héten cseréltem egyet tíz birkáért.

Meglát valakit, odakiált. 

- Szóljatok Lacikának, fogja be a Gézát, a pónit. Nézzék meg, milyen ügyes! Aranyat ér ez a gyerek, ő az egyik állatgondozó. Jelentkezett, jönne dolgozni. Mondtam, előbb nézzen körül. Hát képzelje el, úgy jött át Böszörményből lóháton. Bevágtatott egy hatalmas nagy lovon, egy gyönyörű nóniuszon.

Megmondom őszintén, örült a lelkem. Még a neve is szép, Cserép Lászlónak hívják. 

A padlizsánsorok közt már ott baktat a póni, úgy húzza az ekekapát, nem sért meg egy levelet sem. Cserép László van vagy húszéves. Kérdem, mit szeret ezen a munkán. Azért kérdem, mert a fiatalok mintha menekülnének a földtől. 

- Állatgondozónak tanultam, de abbahagytam. Otthon állatok közt nőttem föl, csak ragadt rám valami. Engem megnyugtat minden állat... Nem tudok mást mondani. 

- Nem szeret sokat beszélni, igaz? 

- Amennyit kell. Elég az. 

Fogja a gyeplőt, elköszön. 

Kérdezem Rózsa Pétert, kint a pusztán, a tanyáján mit kezd az állataival. A húsz lóval, szürkemarhákkal, szamarakkal. 

- Megbeszéltük mi ezt Aradi Csabával, a nemzeti park igazgatójával. Ami ott Vókonyán

alakul, az kiindulópontja lehet, hogy olyan biogazdálkodásnak, ami ide, a pusztába való. Egy 

tucat ilyen tanya, és a Hortobágy újra "működik". A harmincas években harminchatezer szürke- és szarvasmarha, tizenhatezer ló volt a pusztán. Most alig hétezer a szarvasmarha és talán négyszáz ló, ha van. Kéne legalább ezer és szürkemarhából tizenötezer. Mert itt nem lehet fűnyírót tologatni. Ennek a fűnek szüksége van legelésre, gyúrásra, gyötrésre. S hogy miért a szürkemarha? Mert az szétterülve legel, tapossa a füvet, nem lehengerli. Itt a pusztán ötvenezer hektárnyi gyepet kell ésszerűen fenntartani, ezt csak biogazdálkodással lehet. Akkor a természeti értékek megmaradnak, közben a szabad állattartással termelés is folyik.

A lábával fölemel egy elszáradt tehénlepényt. 

- Látja, lyukacsos. Át- meg átjárják a bogarak Ezek a bogarak egy kedves pusztai madár, a széki csér táplálékai. Voltak évek, amikor a marháknak antibiotikumot adtak, a bogarak akkor közel se mentek a valahai táplálékhalomhoz. Eltűntek. És eltűnt a széki csér is. Pedig ide tartozik a tájhoz, ahogy a lábunknál a szittyó, a csetkáka, ott a füzény és szerte, a pusztát most lilára színező sóvirág. 

Amott paradicsomot válogatnak az asszonyok. 

- Kati! Hozzatok már abból az új ivóléből. Hátha már kihűlt. Kíváncsi vagyok, kitalálja-e, miből van - szól oda a kalapja alól Rózsa Péter. 

Az epret, azt kitaláltam, de a bodzavirágot nem. Ez az új termékük. De most rakják el a cukkinis lecsót, a padlizsánkrémet, lassan a pizzaszószt, s amit a gazdaság kínál. 

- A legszebb áru megy a piacra. A feleségem, Rózsika indul a kocsival. Szombaton mennek Pestre, most már a MOM-nál felállított kulturált biopiacra, meg az újpesti biopiacra Mióta sajtot is gyártunk, túrót, tejfölt, többféle krémsajtot, tejet is visznek. Már vannak megrendelők szép számmal. Hajdúböszörményben, Szoboszlón és Debrecenben házhoz is hordunk, amit csak megrendelnek, zöldséget, tejterméket, amink van. Szóval a szép áru piacra kerül, a gyengébbet vagy hibásat, nem olyan mutatósat feldolgozzuk. Zöldségkrém, lecsó, gyümölcslé, nem is győzzük, annyira keresik. A hulladék és a selejt megy az állatoknak. Semmi sem vész kárba.

Csöng a telefonja. Mindig csöng. Most egy szerelő hívja. A gazdaság öntözőrendszere számítógépes vezérlésű, hiába keresnek, nem találnak szakembert hozzá. 

- Végighívtuk Balmazújvárost, a környékbeli iskolákat, Pallagon a mezőgazdasági iskolát - nem jönnek dolgozni a gyerekek. De sehová se mennek. Kihúzzák valahogy az éveket, még 

egy iskola, még egy tanfolyam, mi már rég önállóak voltunk, a maiak még el se kezdik. Se a munkát, se az életet. Mi lesz így? Évekkel ezelőtt nem hittem, amikor azt mondta valaki, meglátjátok, nem lesz munkás a földeken. S most itt tartunk. Ki fog dolgozni? Nekem jó munkásaim vannak, hetven ember foglalkoztatok, de most is szóltak ketten: “Visszamegyünk a varrodába”. Mondom, de hát onnan jöttetek. És ott fele annyi pénzt kaptok. "De háromkor vége a munkának…” Erre mit mondjak? Nálunk meg ötkor van vége. Tudom, kemény a fólia alatt, negyven fok van. De hát nyáron itt így van.

Odébb lép, az inge zsebéből kis fiolát húz elő. Halk a hangja, szinte gyöngéd. 

- Nézze csak, nézze! ltt a kis fürkész! Látja, ez a paréj, tele van levéltetűvel. De már egy se él. A fürkészdarázs - én sokat megfigyeltem -, odamászik rá, s hátul, a tojócsőn át beletolja a petéit a levéltetűbe. Így öli meg. Sokat áldoztam erre, az elején vettünk fürkészeket, katicákat. Ma már milliárdszámra vannak. Tavasszal az akadémiáról itt volt egy tudóscsoport, ők is a parazitáló rovarokkal foglalkoznak. Ennek van értelme, a biológiai védekezésnek. Mert a vegyszerek olyan károkat okoznak, amit előre lehetett látni. Be is következett. Szennyezett a föld, szennyezettek a vizek, az ember már nem bírja a szervezetét teljesen legyöngítő kemikáliákat. Nézze meg, mennyi az allergiás ember, a daganatos betegségek száma követhetetlen. És még mindig nem tanulunk 

- Péter, soha nem használt vegyszert? Nem műtrágyázott? 

- Amikor a szokványos módon gazdálkodtam, akkor is nagyon keveset használtam, és vegyesen a biológiai növényvédő szerekkel. De már rég tudom, hogy a jövő az ökogazdálkodás, biotermesztés. Annyit szabad termelni, amennyit az adott föld elbír, nem többet. Akkor lehet normálisan védekezni. Ezért alkalmasak a kisgazdaságok, és ezért nem jók a nagyüzemek. Erre nálunk okosabb országok már rég rájöttek. Ahogy a dédszüleink gazdálkodtak. A vegyszeres védelemnek nincs vége: beteg lett a búza? Vesz rá vegyszert, lefújja. Jön a krumplibogár? Lepermetezi. Aztán tíz nap múlva elmúlik a hatása, jön egy eső, és újrakezdheti. Van, aki vakon csinálja, permetez minden héten. Hát az én lelkiismeretem ezt mar nem engedné... 

Biotrágyánk annyi van, halomban áll a hodályban, rakjuk össze prizmába, gyönyörű tőle a paradicsomunk, a padlizsánunk. A talajnak is megy a trágya, a levegő nitrogénjét megkötő baktériumokat kap így. Ez a műtrágya árának harmadába kerül, de mégis azt reklámozzák és nem emezt. Jönnek a zselés fiúk, bombázzák a parasztokat és azt veszik meg. Mindig mondom, hogy hagyják magukat becsapni Ugyanígy a vetőmagokkal. Mi, apámmal a legszebb kukoricacsöveket elrakjuk, a fiammal felkötözi apám a kemencéhez, egy délután tavasszal lemorzsolják, de csak a javát, azt elvetjük, meg lehet nézni, milyen lesz. Alatta megterem vagy kétszáz mázsa tök és az egész nekem kétezer forintomba' van, úgy, hogy apámat jól megfizettem, az unokája is kapott valami keveset, én meg spóroltam a vetőmagon vagy húszezer forintot. És tudom, hogy mit vetettem el. 

Megint a telefon. Most egy tanfolyamról kérdezik. Mert azt is tart. Átképzős biogazdálkodó tanfolyamot. Nem állja meg, most is kapacitál valakit: - Jöjjenek ki Vókonyára! Balmazújvárostól félórányira van. Augusztus huszonkilencedikén, vasárnap. Előadás is lesz, főzőverseny, kóstoló, muzsika. Vegyesen, hogy el ne fáradjunk. Se a beszédbe, se az evésbe…! Jöjjenek. . . ! 

Jó itt, a közelében. Nézem Rózsa Pétert, ezt a mezítlábas gazdát a Körispatakon kapott szalmakalapjával, amitől nem válna meg semmi pénzért, hallgatom a történeteit, mögöttük tudás, tapasztalás és rengeteg munka áll. És valamiféle hit emberben, Istenben, magamagában. És ott van a köszönete is, nagyapjának a példáért, apjának a szigoráért, anyjának azért a régi metszőollóért… Mert minden ott kezdődött. 

- Amikor kertészkét leérettségiztem Pallagon, az osztálytársam, a gyárigazgató lánya kapott egy Zsigulit a ballagásra. Én meg kaptam az édesanyámtól egy metszőollót. De olyat, hogy tán a havi fizetése ment rá. Na, én azzal a metszőollóval egy év múlva megkerestem a Zsiguli árát. 

Egy szőlőben kezdtem, semmim sem volt, kértem apámat adjon kölcsön egy kapát. Azt mondta, nem ad, vegyek magamnak. Ott egy rossz sarabolókapa vidd el Szikszói Sanyi bácsihoz, mondta, meghegeszti tíz forintért, azt viheted. Az volt az első kapám. Aztán amikor már belelendültem, volt vagy negyven. Minden növényhez. Sárgarépához kiskapa, aztán hegyes kapa, félhold alakú, széles sorhoz, keskeny sorhoz… Mind másképp eszi a földet, könnyebb dolgozni vele, meg is tanultunk kapálni rendesen. 

Aztán dinnyés lettem. Egyszer hallom, Hajdúbagoson ingyen mérik a szőlőskertet, csak ki kell takarítani. Csupa siskanád, tippen, tarack volt. Egy Rábával kihúzattuk a tuskókat, megdolgoztam, kiültettem a palántákat. Nem esett eső két hónapig, a nyulak kiették földig. Aztán elkezdett esni. Kihajtott, megfogott az, mind. Na, de én mind a tízezer fészekbe tettem egy lapát juhport, ott szedtem a hodályban. Olyan dinnyénk lett, híre járt. 

Sok mindent próbáltam. Csináltunk egy szövetkezetet, tizenhét országba vittük az árunkat. Elnök voltam. Ma már odahagytam minden posztomat. Nem vágyom nyakkendőre.

Az a biztos, amit itt csinálunk. Az első évben, amikor áttértünk a biotermesztésre, megtetvesedett a paprikánk Odaveszett minden. Újrakezdtük. 

- Nézze, ott a dédike, anyám édesanyja. Kilencvenegy éves, fáj a karja, de kiment a tanyára, meg ne mondd anyádnak, szólt oda, kacsát tépni. 

Ez nem könnyű munka, de a tépés a viziszárnyasoknál fontos, mert így egyszerre nő ki a tolluk, és a toll növekedésével nő a test is, nem tápoktól, hanem természetes módon. Ezt így 

csinálták régen, így kéne csinálni most is. A dédike még megcsinálja, mert a vérében van. Amúgy ilyenek voltak, ilyen szívósak, erősek az elődeink. Nekem a dédnagyapámat Vasködmönnek hívták, ez volt a ragadványneve. Igen erős akaratú és erejű, kemény ember volt, tizenhárom gyerekéből tíz fiú. Bikákat tartott, méheket, gazdálkodott a sitai tanyán. Nem 

jártak iskolába a gyerekei, a dédike se járt... Akkor jött egy mozgalom az iskolából, hogy az analfabétizmust meg kell szüntetni. Hát akkor a dédapám maga tanította meg írni, olvasni a gyerekeit, ott a tanyán. A dédi folyékonyan olvasott, annyira, hogy ma is minden elé kerülő könyvet kiolvas, még előttem.  Most a legnagyobb baj, hogy kevés a munkaerő. Az emberek nem szeretik a paraszti munkát, aki még szereti az idős, kiöregszik, itt is aki van egy hatvanöt éves asszony a fiatalokat kidolgozza… Vagy van fiatal, aki jönne, de soha életében nem csinált még egy kapavágást se, annak nehéz. Mi már gyerekkorunkban belenőttünk a paraszti munkába, mindig kellett segíteni kertet művelni, csináltuk, láttuk hogy kell...

Nem tudtam, hogy ő honosította meg nálunk az édeshagymát, a kapuja paprikát, a sherry paradicsomot, a mag nélküli dinnyét. Falatozunk, evés közben is mesél. Hogy a kukoricát öntözi ugyan, de közte, a kétszáz mázsa tökből ivólé lesz. Meghozza az árát. Nem vesznek semmit a boltból, legfeljebb sót, a kenyeret is maguk sértik. Az éjjel kaszáltak a nagyfiúval, hallom, ahogy a kisebbnek mondja, elébb adj a nyulaknak, aztán majd ehetsz te is. Az ágya környékét beterítik a könyvek. Szakkönyvek, Arany, Petőfi, Latinovits - a legkedvesebbek. 

- Én csak egyet akarok. Hogy elváljon az igaz a hamistól. A tej tejből legyen, az eperlekvár eperből. Hogy a paraszt rendes pénzt kapjon a termékéért. Mert megéri dolgozni. Aki nem hiszi, jöjjön el hozzánk. EI ne felejtse augusztus huszonkilencedikén várom magát is! 

 

(2004. augusztus)

 

Szerző: Schäffer Erzsébet

Tartalomhoz tartozó címkék: Rózsa Péter Schäffer Erzsébet cikkei

Keresés