A metszőolló és a negyven kapa meséje

Schäffer Erzsébet

Hordja a havat a szél, nem nagy szél, de itt a vókonyai pusztán kiélheti magát, nincs, ami elébe álljon. Hacsak az a kunhalom nem, aminek tetején fehéren kereklik egy kápolna. Fényszentély, pásztorszentély, pusztai imahely. A szél körbeöleli, körbefújja, hószőnyeget terít elébe, lassan fehérre takarja a dombot, ami smaragdzöld volt augusztusban, amikor utoljára erre jártam. 

Hadd kezdjem itt a történetet. 

„Itt van most az ország szíve…”

Rózsa Péter hívására vagy hétszázan tapostuk azt a harsogóan zöld gyepet, ami nyár végén ritkaság számba megy a Hortobágyon. Ilyenkor sárgára tikkadt már a fű maradéka is, rég kiszáradtak a tavaszi tocsogók. Most meg, lám, a hirtelen jött esők nyomán az ökörcsorda csülökig jár a fűben. Legel a ménes, állnak a koromfekete bivalyok, a szamárcsorda csikóit még a meleg se bántja, a rackák nyájai fekete és fehér foltok a zöld reménységben, göndör mangalicakonda túr jó messze. 

A kunhalmot övező csatornákban nyüzsög a hal, a domb alján óriás sátor alatt hófehér abrosszal terített asztalok, oldalt fő a leves, sül a pecsenye, kondérokban a pusztai ebéd koronája, a fölséges birkapörkölt, s párállik a töltött káposzta. Az utolsó falat is Rózsa Péter biogazdaságából való. Ami gazdaság lassan húsz éve épül, gyarapodik, a gazda – azt mondja, sokszor egyik helyzetből következik a másik, nekik csak állandóan dolgozni kell, hogy az Isten áldása munka közben találja. Nem volt itt más, csak legelő, elhagyott, bedőlt aklok. Eladták, megvette. Ő építtette a kápolnát, az ő álma volt, hogy a foki gazdálkodás mintájára víz uralkodjon újra a pusztán. Ő kotortatta ki az ötvenes években a deportáltakkal kiásatott, azóta eltűnt, rizstermesztésre készült csatornákat. Nyurgapontyot, compót, törpeharcsát, kárászt, keszeget telepített bele. Erdélyből ő hozott bivalyokat. Egyszer kiszámoltuk, az almafái, körtefái, amit régi fajokkal szemzett, már egy kisebb erdővel felérnek. És nincs vége a faültető terveinek. A híressé lett szombati budapesti biopiac alapjait ő rakta le. Előadásokra hívják idehaza és határokon túlra. Ő találta ki az Örökös Pásztor rangot, amit ide nem messze, a háromágú kútnál szép ünnep keretében minden évben átadnak tizenkét régi, megbecsült pásztorembernek. Gulyásnak, csikósnak, juhásznak, kanásznak. Itt vannak most a pásztorszentély körül ők is. 

Mert ünnepre, a kápolna avatására hívott a gazda, Rózsa Péter. Cifraszűrben, csizmában, ünneplőben áll a dombon, kalapja árnyékot vet az arcára. Aztán leveti a kalapot, fogja a kezében. Festő, tudós, művészettörténész, néprajzos emberek méltatása hangzik. Somogyi Győző festőművész áll mellettem, nézi a sokaságot, megrendülten súgja. – Tudod, mit érzek? Most itt van az ország szíve… 

Rózsa Péter áll, levett kalappal. Nem sírós ember. De volt egy pillanat… Elhomályosult a szeme, messzire nézett. A szeretett pusztát látta? A régieket, a hazát kereső magyarokat? Lehet, Nagyanyjára gondolt, akitől – azt mondja, a legtöbbet tanulta? Apjára, aki könyvet és kapát adott a kezébe? Az utána jövőkre, az unokáira, dédunokáira, akiknek örökül akarja hagyni a tudást és a készséget, ami az embert teremtő emberré teszi…? 

Nem tudom. Csak őrzöm a tekintetét ott a kunhalom tetején, őrzöm, eltettem a tizenöt éve gyűjtögetett sok, rózsapéteri pillanat közé.

Most januárt írunk. A hó közben már palástot rakott a kápolnatetőre, a puszta éli téli életét, csönd ül a tájon, de ez a csönd teli van takarékos mozdulással. Faág reccsen, róka ugrik a nádba, fehér a farka vége. Vókonyán, a tanyán enni adnak a karácsonykor beterelt állatoknak. Az istállóban gőzölgő pára gomolyog a bivalyok hatalmas feje körül, odakint lassan múlatja az időt a puszta délutánja. 

Gondolj a búzaszemre…

Balmazújváros-Viráguskúton van a gazdaság lelke. Itt a gazda háza, hátul fóliasátrak, istállók, kerek ólak a baromfinak, górék, kazlak, tejüzem, sajtüzem, konzervüzem, vágóhíd, húsfeldolgozó, kopasztó, raktár, vermek.  

Mi verjük a cipőnket, le is vesszük, betessékelnek egy új házba. Vályogból építették, fagerendás, mint a régi parasztházak. Majdnem készen, még négy másik áll sorban mellette. Gazdag díszítésük más-más tájegységet idéz: Hortobágy, Dunántúl, az erdélyi Kalotaszeg, a felvidéki Gömör, s a Délvidék parasztházainak mintái néznek egy kerek idomú, rusztikus fa és téglaépületre. 

– Csárdának készül, de úgy nézem – mondja Rózsa Péter –, iskola lesz belőle. 

Hogy mindig szerez meglepetést, azt már rég tudom. Most megint… Belépünk az épületbe – mintha valami nomád katedrális magasodna fölénk. Körben hatalmas tölgyoszlopok tartják a rafinált ácsolatot. Az oszlopok feje képírásos faragás, a tizenkét csillagjegy története olvasható rajtuk. Bámulok. Csak állok, nézem, mi született itt már megint. Arra gondolok, mint már annyiszor – mi hajtja ezt az embert? Mi viszi olyan vállalásokba, amik nem egy, de hét életet kívánnak. Elmehetnének a Bahamákra, bejárhatnák a világot, kíváncsi ember, megnézhetné az Északi sarkot… 

– Ez a világom – mondta egyszer – és itt zajlik az életem. A legfontosabb dolgok itt történnek velünk. Azt mondták a régiek, az ember napjában kétszer születik, és kétszer hal meg. És igaz! Mennyi minden fér egy napba! Hajnalban csikó született, Rózsika reggel kenyeret dagasztott, kovásszal, nem élesztővel. Figyelni, megkel-e, s hogyan. Csoda ez! Gondolj a búzamagra – benne van az univerzum, a teljesség… míg kenyér lesz belőle – benne van az Élet. 

Jó hallgatni, ahogy mesél.

Most meg már nevet, de úgy, ahogy még sose láttam. Petykóval, a kétéves unokájával kötődnek. Az a szép, új parasztház az ifjabbik Rózsa Péter és felesége, Csilla portája. Tornácukon fölrakva a fölvágott fa, bent a cserépkályha ontja a meleget. A gerendáról lógó hintabölcsőben egy féléves kicsi Márton alszik, Petykó, narancsot szállít a traktorjával, karattyol egyfolytában. Körülüljük a nagy asztalt, Péter felesége, Rózsika sült krumplistésztát és pulykahúsos salátát tesz elénk. A nagyapa rákezdi a székely barátoktól tanult énekes áldást:     

„Ki asztalt terítesz, az égi madárnak, teríts asztalt, teríts, szegénynek, árvának! Nyújtsd ki Atyánk, nyújtsd ki jóságos kezedet, adj a koldusnak is tápláló kenyeret.”

Énekel mindenki, a Petykó is, csak a végét várja nehezen, már emeli a kanalát. 

Micsoda kincs volt a nagyanyám!

Rózsa Péter róluk beszél ebéd után, a családról. A generációs nagycsaládról. Amiben reménykedik, amit építenek. A házakat, ott sorban, nekik gondolta. Mert Péter és Csilla négy-öt gyermeket terveznek. András a fiatalabbik fiuk még most alakítja az életét, a debreceni bioboltjukat vezeti, s ő intézi legügyesebben a kacifántosabb papírmunkákat. Amúgy szakács, nem is akármilyen. Nemsokára beköltözik a Petiék melletti házba. 

– A többgenerációs családnak nagy az értéke, hiszen az öregek még át tudják adni, amit tudnak. Micsoda kincs volt nekem a nagyanyám! Tíz éves koromig vele aludtam egy szobában. Minden mozdulata minta volt. Ahogy állandóan tette a dolgát, mindig dologra készen ott volt, ahol lenni kellett. Ahogy mindent elolvasott, vetőmagárjegyzéket, verset, regényt, kalendáriumot. Pedig nem járt iskolába, az apja, az én Vasködmön dédapám tanította.

A Vasködmön nevet az erős, bikatermészete miatt kapta. Tanyán éltek. Jött a rendelet, a gyerekeknek iskolába kell járni, hogy megtanuljanak írni-olvasni. Vasködmön dédapának tíz fia és három lánya volt. Azt mondta, nem mennek a gyerekek sehova. Megtanítom őket én. Meg is tanította.

Hát ezt szeretném megélni az unokáimmal meg a dédunokáimmal. Hogy amit tudok, átadhassam. Nem száraz papíron, hanem élő munkával, példával, beszélgetéssel, játékkal, szigorral, gyöngédséggel. Ha valamit kérek, ezt kérem az Istentől. Ezért csináljuk meg az iskolát. Ahol már a kisebbeknek is állatuk lesz, szedik a dudvát a nyulaknak, takarítják az óljukat, segítenek paprikát ültetni, tojást szednek, tudják, mikor pattan a héjuk a kotlós alatt. Jönnek halászni, a pusztára lovagolni, gyúrják a tésztát, pelenkázzák a kistestvért, tanulnak táncot, éneket, szőni, kosarat fonni… S majd a tudományt is. Ilyen iskolát álmodok. 

Katicák, fürkészek és a darutoll

Emlékszem, vagy tizenöt évvel ezelőtt meleg nyárban voltam Virágoskúton először, akkor mezítláb volt Rózsa Péter, fején a Kőrispatakon kapott szalmakalapjával. Katicabogarakat mutatott és fürkészdarazsakat. Akkoriban még magázódtunk. Emlékszem a mozdulatára, ahogy nagy óvatosan az inge zsebéből a kis fiolát előhúzza. Halk a hangja, szinte gyöngéd.

- Nézze csak, nézze! Itt a kis fürkész! Látja, itt ez a gyom, a paréj, tele van levéltetűvel. De már egy se él. A fürkészdarázs - én sokat megfigyeltem -, odamászik rá, s hátul, a tojócsőn át beletojja a petéit a levéltetűbe. így öli meg. Sokat áldoztam erre, az elején több millió forintot öltünk bele, vettünk fürkészeket, katicákat. Ma már milliárdszámra vannak. Nemrég itt volt egy tudóscsoport, ők is a parazitáló rovarokkal foglalkoznak. Ennek van értelme, a biológiai védekezésnek. Mert a vegyszerek olyan károkat okoznak, amit előre lehetett látni. Be is következett. Szennyezett a föld, szennyezettek a vizek, az ember már nem bírja a szervezetét teljesen legyöngítő kemikáliákat. Nézze meg, mennyi az allergiás ember, a daganatos betegségek száma követhetetlen. És még mindig nem tanulunk.

– Soha nem használt vegyszert?

– Amikor a szokványos módon gazdálkodtam, akkor is nagyon keveset, és vegyesen a biológiai növényvédő szerekkel. De már rég tudom, hogy a jövő az ökogazdálkodás, a biotermesztés. Annyit szabad termelni, amennyit az adott föld elbír, nem többet. Akkor még lehet normálisan védekezni. Ezért alkalmasak a kisgazdaságok, és ezért nem jók a nagyüzemek. Erre nálunk okosabb országok már rég rájöttek. Ahogy a dédszüleink gazdálkodtak. 

Azóta a nyár óta gyűjtögetem a történeteit, hallgatom, ha mesél, figyelem, ha előadást tart, csodálom, ahogy citeraszó mellett mulatni tud. Traktoron ugyanúgy otthon van, ahogy a lova nyergében. Kezére áll az ekeszarva, kasza, kapa, böllérbárd, de a fakanál is. Rendszeresen főz, üstben persze, hol a biopiacon, hol másutt, kötényben, fején a darutollas kalapjával. Egyszer kérdeztem tőle, Péter, miért olyan becses a darutoll. Nem azonnal válaszolt, de már megtapasztaltam, nem szabad sürgetni. Elfelejteni meg nem szokott semmit. A múlt őszön aztán felhívott. 

– Megjöttek a darumadarak, gyere, meglátod, miért olyan becses az a darutoll.

Reggel korán keltünk, traktorral vitt ki a határba. 

– Ha szerencséd van, ott találjuk a darukat túl a nádason. Már megjött az eleje, tán tízezer madár is lehet…

Szerencsém volt. Nyíllövésnyi távolságban csemegézték a kukoricást a szép, büszke madarak. Csak álltam és néztem az eleven filmet. Ott volt előttem az élet. A harc, a kedv, az utak, az utódokért tett minden mozdulás. Szárnyak verdeste csönd volt a határban. Csönd és elevenség. Nem sokáig tartott a varázs. Valami zajt hallottak, és a levegőt szárnyuk alá véve, a magasba lendült a határ. Péter halkan beszél. 

– Látod, hát ezért ritka a darutoll. Óvatos, szabad madár a daru, jelkép volt mindig, a rónák végtelenjének örömét, a magasság boldogságát adta a földön botladozó embernek. Mert nekünk, földdel dolgozó síki embereknek ez a boldogság, a végtelen puszta a föléje boruló égig érő katedrálissal… 

      Nézem a könyveit, Latinovits, Arany János, Petőfi, Sinka István, Ady-kötetek és szakkönyvek garmada. 

Citál belőlük, van egy bölcsességgyűjteménye, fiatal kora óta, ami megtetszik, fölírja. Most is előveszi. 

       - Hallgasd csak! „Vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk” Gondolnád, hogy Mikes Kelemen filozófus is volt. Erre biztosan ráismersz, nagy igazság: „A berekben nincs protekció…” Ez a kedvenc könyvemből való. Fekete István Tüskevárából. Az álmaim netovábbja volt valami hasonló világban élni. Vagy a felirat a Delpho-i jósda falán: „Mindent lehet, mértékkel”. Egyik kedvencem egy hindu tanítás: „Amiképpen cselekszik valaki, ahogyan él, olyanná lesz.” De van praktikus bölcselet is: „Ha odafigyelsz a kiadásokra, a haszon már magától jön” Andrew Carnegi nevű ember mondta, gondolom, tapasztalatból.

Sokszor kérdeztem a kezdetekről. 

- Amikor kertészként leérettségiztem Pallagon, az osztálytársam, a gyárigazgató lánya kapott egy Zsigulit a ballagásra. Én meg kaptam az édesanyámtól egy metszőollót. De olyat, hogy tán a havi fizetése ment rá. Na, én azzal, a metszőollóval egy év múlva megkerestem a Zsiguli árát.

Egy szőlőben kezdtem, semmim sem volt, kértem apámat, adjon kölcsön egy kapát. Azt mondta, vegyek magamnak. Ott egy rossz sarabolókapa, vidd el Szikszói Sanyi bácsihoz, meghegeszti tíz forintért, azt viheted. Az volt az első kapám. Aztán amikor már belelendültem, volt vagy negyven. Minden növényhez. Sárgarépához kiskapa, aztán hegyes kapa, félhold alakú, széles sorhoz, keskeny sorhoz... Mind másképp eszi a földet, könnyebb dolgozni vele, meg is tanultunk kapálni rendesen.

Sok mindent próbáltam. Csináltunk egy szövetkezetet, tizenhét országba vittük az árunkat. Elnök voltam. Ma már odahagytam minden posztomat. Nem vágyom nyakkendőre. Az a biztos, amit itt csinálunk. Az első évben, amikor áttértünk a biotermesztésre, megtetvesedett a paprikánk. Odaveszett minden. Próbáltak lebeszélni, hagyjam az egészet. De újrakezdtük.

A trágyaszórás és a hitel története

A történeteknek se szeri, se száma. Egyet még elmondok. Azt, amikor Rózsa Péter cifraszűrben belovagolt Debrecenbe. Jó lett volna ott lenni mellette, a bankban. Mert oda lovagolt.

 - Ennek a lovaglásnak is története van. Kilencvenkettőben kiadta a téesz a tagosított földeket. Én akkor ezer mázsa trágyát szórtam szét villáról – iszonyú munka az – a böszörményi réti földeken, amikért pénzt kértek, megvettem. Föl kellett vennem negyven százalékos hitelt, egymillió forintot. Meggyőződésem, hogy a hitel teszi tönkre a gazdaságot, nem marad soha semmid és lelkileg is megterhelő, hogy fejed fölött ott a bizonytalanság. Akkor muszáj volt.

Azt mondták, soha nem fogok megszabadulni a hiteltől. Én meg azt mondtam, ha mégis, akkor lóháton beviszem az utolsó részletet Debrecenbe. Évekig valóban nem tudtam leróni a tartozást. Aztán egy fordulattal, egy jó könyvelővel mégis vissza tudtuk fizetni. És akkor a tanyásgazdám behozott két lovat Vókonyáról, a Latort és a Betyárt. Felöltöztünk ünneplőbe, ahogy illik. Cifraszűrt vettünk, egy-egy cipót, egy-egy fokhagymás szalonnát tettünk mögénk a lovakra – kamatként. Hajnalban indultunk. Oda-vissza nem kis út ez, úgy hetven kilométer. Végig lóháton. Bementünk a városba, egészen a bankig, a lovak megnézték magukat a kirakatokban, a bank előtt vizeltek, a közterületesek rosszul lettek, az őrök félreugrottak, kicsit mindenki meglepődött. S nemcsak a lovaktól. Ilyen ritka, hogy valaki minden tartozását visszafizesse. Zsebkendőbe kötöttük a pénzt, a szűr ujjába tettük, ahogy a régiek. Visszafelé a Látóképi csárdánál megitattunk, áldomást ittunk magunk is. Hidd el, nem cirkuszt akartam, csak példát. Hogy adjuk meg a módját a visszafizetésnek, és hogy a család sose felejtse el ezt a napot. Hogy ne legyen soha senkinek hiteltartozása. Így a gazdaság nem tud tönkremenni. Ha rossz a termés, legfeljebb kevesebbet költünk, visszafogjuk magunkat, de nem adósodunk el. Hát ezért lovagoltam Debrecenbe.

Ma idehaza bivalyjoghurtot reggeliztem, baromfipástétomot ettem, póréhagymával, barna kenyérrel. Rózsika csomagolta. Kavarognak az ízek a számban, és kavarognak a gondolatok. Péter tervei iskoláról, malomról, a csárdáról, a megvalósított foki gazdálkodásról. A fiatalok tanításáról. Tudom, ahogy eddig mindent, ezt is meg fogja csinálni. Előttem állnak mind az övéi ott az asztal körül, és kint a földeken. Köszönöm, hogy vannak, hogy ismerhetem őket. S hogy újra elmesélhettem Rózsa Péter balmazújvárosi biogazdát, a teremtő embert.